Túrázótól kaptuk: Szívszorító Szigetköz

Szívszorító Szigetköz. Írta: Karlovitz „Pupu” Kristóf

Alighogy, 1976-ban, szert tettem első vízi járművemre, egy felfújható Barum kajakra, azonnal nekivágtam a Szigetköznek, és bele is szerettem. Magányosan járogatva ismerkedtem csodálatos labirintusával. Itt-ott át kellett emelni egy-egy kereszt-kőgáton, ezeket Földanyánk durva megerőszakolásaként szívből utáltam, de micsoda élmény volt hajókázni a sima vízben visszatükröződő, göcsörtös törzsű fűzek között, a természet katedrálisában éreztem magam! Horgászokkal találkoztam, meg is kínáltak pazar harcsás halászlével. Később, már kenus csavargóként, kötöttem barátságot Tóth Imre „bácsi” rajkai gátőrrel, ő és felesége, Panni, kislányunk fogadott nagyszülei lettek, sokat jártunk arra, vagy indultunk lefelé Budapestre. Kaland is esett ott, majdnem balul kiütött borulásunkat Dieterrel már megírtam. A gátőrház csendes, idilli környezeténél elképzelni is nehéz volt szebbet. De már akkoriban sötét fellegek gyülekeztek a Szigetköz egén. Földutakon porolva billenőplatós nehéz teherautók sürögtek a bősi vízlépcső előkészítő munkáin. Tudni lehetett, hogy egy eltűnő világcsodája éli végóráit, sőt, ezzel összefüggésben, betonszörnyet terveznek Visegrádhoz is. Mi az, hogy terveznek, már belekezdtek! Minden lehető alkalommal tiltakoztunk ellene, részt vettünk a „Dunaszaurusz” elleni tüntető felvonuláson Zebegénytől Nagymarosig. A Dunakanyar megúszta (noha a Naszály kőbányájának tájsebe mindig bántja a szememet), a szigetköz sorsa viszont beteljesedett. Megsirattuk, évtizedekig nem mentünk oda, mert túlságosan fájt volna, csak a Mosoni-Dunán jöttünk le többször.

Péter, Henrik és többiek, mindenkinek köszönöm, hogy veletek lehettem ezen a hétvégén, és társaságotok oldotta szerelmem, a Szigetköz megerőszakolásának szívszorító érzését!

Most, hogy a felfújható kajakkal új fejezet kezdődött vízi életemben, és megismerkedtem a Szigetközhöz ezer szállal kötődő Klemencz Henrik, Gyarmati Péter párossal, engedtem hívásuknak, hogy tartsak velük egy februári kiruccanásra. Hagyjam itthon a léghajót, mondták, mert jégtörőnek nem való, és utazhatok az ő autójukkal. Örültem, hogy a vidéket és jelenlegi viszonyait tökéletesen ismerő két profi jelenléte ad biztonságérzetet. Bármennyire szeretek magamban, vagy párosan túrázni, most csatlakozom egy nagyobb társasághoz, meglátom, milyen lesz. Jól döntöttem, de nem kellően gondoltam át az egészet. Erről és a személyes tanulságokról majd később.

Pénteken, kora délutáni vonattal mentem Vácra, ahol felvett Péter, a hosszú úton jól elbeszélgettünk, összeismerkedtünk. Kisbodakon vártak a többiek, kedves, barátságos vízi emberek. Jóska pazar csirkecomb-vacsorát készített, szomjhalál sem fenyegetett, jó esténk volt a falucska közösségi házában, ahol éjszakáztunk is – jómagam kissé spártaian, mert kiderült, hogy ereszt a derékaljam, de semmi baj, csak keményebbnek kell lenni a kőnél, annak fájjon, hogy rajta fekszem!

Vasárnap délelőtt Ásványráró kempingjében, Gábornál verődött össze a teljes csapat, csatlakozókkal kiegészülve. Ketten kajakot hoztak, mi, többiek jó nagy, nehéz kenukat cipeltünk le a partra, Péter párja lettem, életemben először eveztem elöl ülve, új tapasztalat volt. Hamarosan eljutottunk egy csendes vizű szakaszra, ahol már surrogva vágta a vékony jeget a hajó orra – kezdtem Amundsennek érezni magam. Ám bedőlt fák visszafordulásra késztettek minket, és sok törzsön látszott, hogy nemsokára azokat is beledöntik a vízbe a szorgosan rágcsáló hódok. Láttunk hódvárat, és egyikünk mintha megpillantotta volna a kis komák egyikét. Odább, düledező madárvártáról néztük meg a „hattyúk tavát”, a kajakosok be is eveztek a lagúnába, ők átfértek a beton műtárgy nyílásán.

Hát igen, műtárgyak… Rövidesen újabb partraszállás az árvai zárásnál, amelynek hídnyílásai alatt rohanva zúdul a víz az oldalágba. Péter elmagyarázta, hogy sokan bevállalják kajakkal a lesurranást, általában sikerül, mégis életveszélyes, mert ha megfogja az embert egy víz alatti akadály, akkor se hátra, se előre, bele lehet halni. Léghajóval meg ne próbáljam! Meg is fogadtam, hogy ha választani kell, ilyen helyeken inkább átemelek majd. A gáton kis séta a következő, hallépcsős zúgóig, amely az Öreg-Dunára vezet ki. Mellette méretes viza acélcsőből készített kontúrja állít emléket egy kapitális fogásnak, amelyet megismételhetetlenné tesz a vaskapui duzzasztómű, elzárva a nagy tokhalak útját. Eltűnődöm, van-e kártékonyabb találmány a betonnál? Akárhová néz az ember, a természet igába hajtásának jeleit látja, ami ad némi melankolikus hangulatot a túrának.

A délután és az este beszerzés és főzés jegyében telik, ezúttal Henrik mutatkozik be séfként, nagy fazék babos, krumplis, kolbászos finomság kerül az asztalra. Megvan a varázsa egy ilyen közös étkezésnek, milyen más, mint egyedül kuporogni a tábortűz mellett!

Vasárnap már nem szálltunk vízre, Péter gyalogsétán mutatta be Kisbodak nevezetességeit, a kempinget, az 1954-es gátszakadás és árvíz-katasztrófa kopjafáját, a vízre szálló helyet, az eredeti funkcióját vesztett gátőrházat, ahol Henrikkel rendeztek be vízi emlékeket bemutató kiállítást, a boglyakemencéket, és közben történeteket mesélt. Én már másodszor láttam mindezt, mert reggel futni mentem, hogy meglegyen a napi sport, és épp arrafelé vezetett az utam.

Búcsúzás a társaságtól, majd meg-megálló autózás Vácig, vonatozás Pestig – szállnak az órák, miközben egy felhő sincs az égen, melegen süt a Nap, és magas a Duna vízállása… Kényszerzubbonyban éreztem magam, amit saját magamnak köszönhettem, és hétfőre persze el is romlott az idő. Miért nem saját kocsival utaztam Kisbodakra, közben valahol kajakozva egy jót, majd vasárnap hajnalban angolosan lelépve, Szobon csatlakozni két cimborám ipolyi léghajózásához? Megkaptam volna mindent, ami feledhetetlenül jó volt ebben a közös túrában, de egy helyett három evezéssel. Tanulság: bizonyára máskor is akarok majd társasággal, szakavatott vezetőkkel túrázni, de fenntartva bizonyos fokú önállóságot, hogy kiélhessem maximalista mániáimat.

Mi köszönjük Pupu!